Leginkább a történeteink alapján kezeljük a világot, a történeteinken keresztül értjük meg a világot, azaz a fogalmi gondolkodás alapján tesszük fel a kérdéseinket és találunk rá válaszokat. Az irodalom háttérbe szorulásának sok és százszor leírt okai vannak: napjaink elmélyülésre, megállásra alkalmatlan gyors tempója, amelyben ráadásul az állandóan, szinte kikapcsolhatatlanul ránk ömlő hírvilág az életünk megértésének, birtoklásának erőfeszítés nélküli elérését és a feldolgozás könnyűségét kínálja – hamisan. Mert az irodalom olvasásához, mint minden művészeti műfaj befogadásához, idő kell, erőfeszítés kell, és bátorság kell. Mert aki történeteket hallgat a világról, az
nem marad/nem maradhat változatlan. Van-e bennünk elég merészség ahhoz, hogy lássuk, hogy mik vagyunk? A változás akarása könnyű, az önmagunkra nézés sokkal nehezebb.
Pontosan azért nagy veszteség az irodalom, mint művészeti műfaj pozícióvesztése, mert a történetmesélés lényege a sorsminták továbbadása, s ezzel a rituáléktól a tisztázási lehetőségek megteremtéséig olyan beszédmódok, mondjuk így: esélyek fenntartása, létrehozása, amelyek önmagunk és a bennünk, körülöttünk hullámzó világ értelmezési kísérleteit jelenthetik. Azaz az élni tudáshoz segítenek. Sem nem több, sem nem kevesebb az irodalom.
És éppen e miatt, a történetmesélés nélkülözhetetlensége miatt, az irodalom közvetítőinek nagyon nagy a felelőssége. El kell fogadniuk, hogy az irodalom egy új, nagyon sajátos korszakába lépett: az információközvetítés gyorsasága, a szövegek nagyon egyszerű másolhatósága, digitalizálása és mobilitás korszakában a hanghordozó eszközök elképesztően egyszerű hozzáférhetősége révén egy olyan állapothoz érkezett az irodalom, amely leginkább az írásbeliség előtti korban elfoglalt állapotához mérhető, amikor az irodalmi művek “hangzókönyvek” voltak és a történetek a történetmesélések útján terjedtek és éltek tovább.
Jorge Luis Borges-nek tulajdonítják azt a gondolatmenetet, amely szerint a klasszikus szólás – a szó elszáll, az írás megmarad – éppen azt bizonyítja, hogy az írásbeliség, de még inkább a könyvnyomtatás feltalálása előtt a szó messzire elszállva mindenkit megtalált, míg a kinyomtatott írás, a kinyomtatott könyv, a könyvben elmondott történet sokkal kevesebbekhez jut el. Pedig a történet mindenkié! (Borges gondolatmenete emlékeztet Kodály Zoltán kijelentésére, aminek ethoszára pedagógiai módszerét, a Kodály-módszert építette. Más műfaj, más eszközök, de a cél ugyanaz: “a zene – esetünkben a történet – mindenkié!”)
A rádiójáték műfaja nem új, lassan 100 éves. És a kissé közhelyes szófordulatot nyugodtan használhatjuk: az angolszász, a német nyelvterületen jelenleg is a reneszánszát éli a rádiójáték, a “hangzó könyv” műfaja, köszönhetően a digitális világ szinte határtalan lehetőségeinek, amely a hatalmas méreteket öltő mobilitás kísérőjeként létrehozta azokat a platformokat, amelyeken az irodalom új közlési formájában létezik, ilyenek a letölthető rádióműsorok, a letölthető hangoskönyvek (teljes szöveges felolvasások és rövidített, dramatizált produkciók), illetve a podcastok. A COVID-19 világjárvány pedig azt bizonyította be meggyőzően, hogy egyrészt a mobilitás a világunk része maradt, legfeljebb régiókon, határokon belülre szorult, másrészt, hogy az embereket a valódi kulturális tartalmak szólítják meg a leginkább ezekben az erős léthelyzetekben.
Az amazon.com egyik aloldala, az audible.com évente 10 000 új produkciót gyárt, 2018-ban és 2019-ben is évente több, mint 1 milliárd(!) órányi hanganyagot hallgattak a weboldalon vagy a saját applikációjuk segítségével. Számtalan rádiójáték/hangoskönyv-verseny is létezik és a világ leghíresebb színészei állnak sorba egy-egy klasszikus felolvasásáért vagy a dramatizált változatokban való szereplésért.
A rádiójáték mint önálló műfaj megjelenésére 1924-ig kellett várni, Richard Hughes A Comedy of Danger című darabjáig. A bányakatasztrófában lámpa nélkül maradt munkások története tökéletes alapot adott a játékhoz, és eleve beépítette a hangtechnika adta lehetőségeket, megteremtette a műfaj dramaturgiáját. A brit, amerikai és német rádiócsatornák után, 1927-ben Magyarországon is adásba került az új műfaj első alkotása, Somogyváry Gyula Hazatérés című dramolettje. A rádiójátékra ekkor már nem csak a világ, hanem Magyarország is rákapott. A Nemzetközi Rádióegyesület még abban az évben határozatot hozott az irodalmi igényességű hangzó művek tervszerű gyártásáról. A harmincas években Németh Antal (a Nemzeti Színház igazgatója) és Ottlik Géza állította szakszerű pályára a hangjátékkal való foglalatoskodást, míg aztán 1951-ben hivatalosan is létrejött a Rádiószínház. A rádiójáték további története a magyar rádiózáson belül külön izgalmas történet! Hamarosan erről is írunk!
Rádiójáték egy különleges “műtárgy”. A létrehozásához, mint minden színvonalas műtárgy létrehozásához, minőségi alkotómunka kell: írótól, dramaturgtól, rendezőtől, színészektől is. A rádiójátékok különleges zenei hangszövete az érzékeny zenei szerkesztők kezében a műtárgy teljességéhez tesz hozzá. Egy rádiójáték létrejötte mindig egy már létező kulturális értéken alapuló új érték létrehozását jelenti.
